Azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudom. Olyan szinten másnapos vagyok, hogy halvány lila gőzöm sincs mikor fogok újra kijózanodni. Igyekszem összepakolni a képet a tegnapi napról, bár nem sok sikerrel. Tegnap gyakorlatilag kikeltem saját magamból és nem csak az alkohol hatására. Egyszerűen ezt hozták ki belőlem az emberek. Olyan dolgokat tettem meg, amit normál körülmények között soha. Most, amikor már nagyjából tisztán látom, hogy mi történt, szégyellem magam. Pedig nem kellene. Ha elmondanám a srácoknak este, valószínűleg elintéznék egy „non fa niente”-vel és jót röhögnének. Csak mert nekik ez a természetes. Komolyan.
A megérkezésben nem volt semmi extra. Bozont még mindig jóképű. Nagyon is. Az üdvözlés elég bensőségesre sikeredett. Hál istennek. Elvitt a szállásomra. Majd sűrű bocsánatkérések közepette, hogy nem tud maradni, órára ment. Elfoglaltam a szállást, majd mit volt mit tenni, városnéztem.
Igaz megfordultam már pár helyen, de mindig is azt hittem, hogy Velence a legkaotikusabb és ott a legkönnyebb eltévedni is. Nos, revidiálom az álláspontomat. Bolognában még könnyebb eltévedni. Legalábbis a belvárosban. Nem okozott problémát 4 órán keresztül járkálni, aminek legalább a felét azzal töltöttem, hogy kitaláljam hol is vagyok tulajdonképpen. Az egyetem gyönyörű. Mindenfelé vöröstéglás épületek és árkádok vannak. No meg italozó helyek, tele diákokkal. A tömegközlekedés borzalmas. Csak buszok közlekednek, de csak számok vannak. Útvonal sehol sincs kiírva.
Viszont a kávéjuk isteni. Talán Barcelonában ittam ilyen finomat utoljára.
Este a Fontana Nettunonál találkozunk Bozonttal. Még előtte szólt, hogy a buliba vigyünk enni-inni, mert hogy így szokták. Szóval némi pálinkával és kolbásszal felszerelkezve indultam neki az estének. De még a buli előtt menjünk el bárba egy „aperitivo”-ért. Persze, mért ne? Csakhogy náluk az aperitivo azt jelenti, hogy iszol egy bivalyerős koktélt és közben eszel. Nos, a koktél részével nem volt gond. Az evéssel annál inkább. Azt hittem Fede megöl, amikor közöltem, hogy nem vagyok éhes és aperitivo ide vagy oda én nem eszek, merthogy a napi egyszeri étkezés nekem elég. Szólni sem tudott a döbbenettől, ami, lévén, hogy olasz, elég nagy megrázkódtatás kell, hogy legyen. Nem is értettem mi a baj. Nem zabálok annyit, mint egy disznó és kész. Na erre megkaptam a magamét, hogy milyen idióta helyről származok én, ahol nemhogy nem ismerik az aperitivo szokását, de még csak az evés és ivás szokása sem kapcsolódik össze. Gyakorlatilag kiborítottam, mikor kiderült, hogy nálunk nem szokás az étkezés közben alkoholt inni. Szóval szép kis vitát folytattunk le a „hogyan is érdemes enni-inni” témában. Ami, by the way, az életükben kulcsfontosságú.
By the way, jut eszembe. A kommunikáció. Hát jó néhány embert sikerült mosolyra fakasztani az utcán és a bárban az tuti. Bozont nem a leghalkabb szavú ember akit ismerek, sőt. 10 méteres körzetben mindenki hallja amit mondd, és én is elég hangosan tudok beszélni, pláne, ha alkalmazkodom a partnerhez. De nem ez volt a fő ok amiért furcsán néztek az emberek. Én nem tudok olaszul megszólalni, habár megértem amit mondanak nekem, Bozontnál ugyanez a helyzet az angollal. Megoldás? Fede olaszul, én angolul. Hát mit ne mondjak, még nekem is furcsa volt. Bár poénkodtunk, hogy jobb a helyzet, mint 5 éve. Akkor kb csak kézzel lábbal tudtuk megértetni a másikkal, hogy mit is akarunk, tekintve, hogy a nyelvtudásunk jócskán alatta maradt a mostaninak. Hál istennek, most legalább megértjük a másikat.
A bulira is megérkeztünk kis késéssel ugyan, de sikerült. És kocsival. Nem tudom kinek mi a véleménye a témában, de piálás után vezetni egy forgalmas városban? Sose. Legalábbis akkor még voltak fenntartásaim.
A bemutatkozás rendben zajlott. Hihetetlenül barátságosak voltak, annak ellenére, hogy csak becsöppentem a társaságukba. Mint kiderült a társaság aki összegyűlt nagyrészt egy Goliarda nevű olasz diákszervezet. Hasonló, mint nálunk a HÖK, de annál azért több is egyben. Amennyit megértettem belőle, azt szűrtem le, hogy az érdekképviselet mellett rendezvényszervezéssel is foglalkoznak, és elég szoros a kapcsolat az egyes Goliardák között, nem csak egyetemen belül, hanem az egész országban. No meg állandóan erről beszélnek. Meg arról mennyire utálják is a toscánokat. (Egy kis olasz kultúra: Bologna Emilia Romagnában van, ami történetesen szomszédos Toscanaval és, hát hagyományosan nem nagyon kedvelik egymást. A legtöbb viccükben kifigurázzák a toscanaiakat, bár azt nem tudják megmondani konkrétan mi a bajuk velük. Kicsit olyan ez, mintha egy BAZ megyei fikázná a Heves megyeit.)
Az elején kicsit bepánikoltam az igazat megvallva. Olyan gyorsan beszéltek, hogy alig értettem valamit. Ráadásul nem ismertem senkit a társaságból, nem tudtam mit kellene tegyek. Így egy darabig jobb híján csak ültem, próbáltam megérteni mit mondanak, nameg lendületből bevágtam egy üveg bort, ami, nos a kezdeti „valamennyire értem mit mondanak” állapotot átalakította egy erőteljes blablablabla hangzássa. Volt egy-két pillanat amikor arra gondoltam felállok és elmegyek a francba, kellett ez nekem...De maradtam a seggemen, és ez így volt jó. Hamarosan előkerült a kaja. Mint már említettem az olaszoknál az evés és az ivás együtt jár. Na de ennyire?!?!? Kb 20-an lehettünk, de eskü annyi kaja volt, hogy egy 100 fős lagzinak is elég lett volna, de elfogyott, minden, sőt még tésztát is főzniük kellett, nehogy éhenhaljanak. Hihetetlen. Nem tudom, hogy képesek ennyit enni és miért nem ők a legkövérebb nemzet a földön. Természetesen kiborítottam a társaságot azzal, hogy nem eszek, de míg Bozontot le tudtam szerelni a bárban, itt már komolyabb falba ütköztem. Közölte a házigazda, hogy Olaszországban vagyok és itt, ha valaki nem eszik a társaságból az sértés mindenkire nézve, úgyhogy ennem kell és pont. Ettem egy kis pizzát és pont. De hogy mindenki más egész éjjel folyamatosan és megállás nélkül evett. Persze folyt a bor is rendesen. Gondolná az ember, hogy ennyi szénhidrát felszívja az összes alkoholt amit megittak, pedig nem. Sőt. Énekeltek, táncoltak, ettek-ittak. Remélem, hogy szegény szomszédok azért aludtak valamit az éjszaka.
Szó, ami szó egy idő után, már én is jól tudtam magam érezni. Rájöttem, hogy az „asszimilálódni kell” felkiáltás gyakorlati alkalmazása sokat segít az emberen. Igaz továbbra sem ettem, bár néha azért belémdiktáltak valamit kajaszerűséget, de nyitottam feléjük és próbáltam megtalálni a ritmusukat. A buli nagy részében frenetikusan jól éreztem magam. Táncoltunk, fényképeztünk, betéptünk és beszélgettünk. Egy ideig működött az ők olaszul én angolul verzió (megkértem őket, hogy beszéljenek lassabban, hogy értsem is), de hamarosan nehézzé vált a két nyelv használata, így önkéntelenül is átváltottam olaszra. Igen! Olaszul beszéltem, 3 év után!!! És azt hiszem elég jól is ment. Nagyrészt jól megértettük egymást. Teljesen őrültek az tuti, és képtelenek halkan beszélgetni, de lévén egyetemisták, intelligensek és jófejek. Egyszerűen imádtam velük lenni.
A buli kb hajnali 3kor zárt, mikor a 20 emberből, akik végig ott voltak 15 lelépett, egyszerre. Ilyet sem pipáltam még egy házibuliban. Egyszer csak felálltak és elmentek. És nem volt semmi olyan, hogy a szomszéd átszólt vagy valami. Furcsa. Mi még maradtunk egy kicsit. Zene nélkül, végre emberi hangerőn, az utolsó üveg borral beszélgettünk. Majd mikor az is elfogyott, szépen elköszöntünk a házigazdától, jó utat kívántunk és elmentünk.
Node. Említettem, hogy kocsival érkeztünk? Ráadásul a szállásom a város másik végén van. Éjszakai járat nincs. Fede megkért, hogy vezessek, mert ő már nem tud. Mintha én jobb állapotban lettem volna. Szóval, nem tudom milyen indítattásból, de beleegyeztem, hogy vezessek. Nem tudom, mi ütött belém. Soha azelőtt nem vezettem még egy sör után sem, nemhogy 3 üveg bor és egy Joe után! Ezer szerencsém volt, hogy nem volt forgalom. Így mindenféle baleset nélkül eljutottunk a belvárosba. De, ha valaki megkérdezi, merre mentem és mit láttam. Háááát. Azt hiszem nem tudnám megmondani. Túlságosan lekötötte a figyelmemet, hogy az úton tartsam a kocsit és még néha váltsak is. Ja. És amíg a kocsitól hazasétáltunk, némi biztatás hatására belekötöttem egy dobozba. Normális vagyok?!?!? De most komolyan nem tudom mi történt velem. Lehet a levegő teszi. Később megemlítettem Bozontnak a fenntartásaimat a cselekedeteimmel kapcsolatban, hogy nem vagyok benne biztos, hogy én teszem és nem tudom mi ütött belém, magyarul magyarázkodtam egy sort. De csak nézett rám nagy boci szemekkel, hogy mi a francról is beszélek én. Náluk ez természetes, mármint a kukába belekötés és a részegen vezetés, meg minden ami őrült és hogy örül, hogy nem olyan lány vagyok, mint a legtöbb külföldi, akik szépek meg minden, de nincs bennük semmi extra. WTF?????
Szóval ennyi. Az első nap és éjszaka. Hatalmas volt. Könnyen alkalmazkodom. Megőrültem. Ez van.
Megyek kávézni...
