Már egy ideje tartozom ezzel a történettel, illetve azzal, ami azóta történt...

Az utolsó nap Bolognában. Fantasztikus élmény volt.

Reggel viszonylag korán elhagytam a szállást és leraktam a bőröndömet a vasútállomáson. Valahogy nem volt kedvem egész nap a táskámat húzogatni magam után. Majd elmentem egy kis sétát tenni még a városban egyedül. Fotókat készítettem, rajzolgattam, talán még egy verset is írtam. Valahogy el kellett töltsem az időt, amíg Bozont nem végez a szigorlattal. Ebédidő környékén kiültem a könyvtár elé, a Piazza Nettunora. Sütött a nap, meleg volt. Az emberek ültek a lépcsőkön beszélgettek, nevetgéltek, napoztak vagy éppenséggel, minő meglepő, ettek. 2 óra magasságában jelent meg Fede, öltönyben, frissen a vizsgáról. Megint meg kellett állapítani, hogy nem szívbajosak az olaszok, legalábbis akiket ismerek. Fusto se szó, se beszéd elkezdett átöltözni a tér közepén, mert „kényelmetlen volt az öltöny”, de a legmeglepőbb az volt, hogy senkit nem érdekelt. Mintha minden nap félpucér férfiak öltözködnének a főtéren. No comment.

Azt hiszem a hely és időspórolás, meg a lassan megkopó memória miatt csak címszavakban írom le azt a délutánt.

Ebédidő. Bozont éhes. Menjünk pizzázó, ami éppen zárt. Kaja nincs, sör van. Iszunk. Park. Beszélgetés. Fűben fetrengés. Magyarországról mesélés. Ledöbbentés magyar sör árakkal. Menjünk tovább. Kocsma. Aperitivo-sör combo, de csak mert van hozzá kaja. Útravaló sör. Út közepén Gaudeamus Igitur éneklés. Röhögcsélés. Szivar vásárlás. Tovább kocsmázás-sétálás. Viccelődés. Nosztalgiázás. Kulturális különbségeken merengés. Piacon régi könyveket nézegetés (volt magyar is :)). Vasútállomás felé baktatás. Jegyvásárlás. Még mindig van egy kis idő. Még egy sör. Még egy amaretto. Furcsa beszélgetés Bozont mamájával. Búcsúzás.

Mindig ez a legnehezebb. Legutóbb hetekig nem voltam önmagam. Nem tudhattam mikor térhetek vissza, mikor látjuk egymást legközelebb. Most legalább az egy éven belül ott volt segítségként.

A visszaút hosszú volt és unalmas. Ámbár találkoztam egy brazil sráccal, aki Barcelonában él és dolgozik. A legjobb: van közös ismerősünk. Az én drága Davidem. Hosszú történet az is. Talán majd egyszer mesélek róla.

Kisebb késéssel értem csak haza. Köszönjük MÁV. De amint beléptem az ajtón, csörgött a telefonom. Egy volt kollégám telefonált, hogy pár órán belül Bolognában lesznek és ha még ott vagyok akkor este összefuthatnánk. Már nem voltam ott. Pedig szívesen maradtam volna még, nos, örökké.

De hazajöttem. Azóta eltelt néhány hónap. Meg kellett nekem is emészteni a kint történteket, na. Rájöttem, hogy egyedül utazgatni a legjobb. Magadra vagy teljesen utalva. Neked kell szállást, utazást, kaját intézni. No meg estére ivópartnereket találni. Teljesen más arcát találhatod meg így egy-egy városnak vagy országnak. Sokkal közvetlenebb és barátságosabb kép az, ami az „átlag, csordaszellemű” turistacsoportoktól mentes.

És azóta? Fedével és a néhány újdonsült baráttal azóta is heti szinten beszélünk. Fulvi például lediplomázott. Ezúton is gratula neki. És a legjobb: 2 hét múlva újra ott lehetek a világ egyik legcsodálatosabb városában, ha csak egy szombat estére is.

Úgyhogy: vigyázz Bologna!!Jövök! :)