Több, mint fél éve, 4 év után, AT megtalálta Facebookon Francescát. 10 perc múlva a bátyja, Bozont, bejelölte. Nem túlzok, ha azt mondom, általános riadalmat váltott ki AT a munkahelyén, mivel kb 5 percig vagy levegő után kapkodott vagy változatos káromkodásokat mormolt az általa ismert összes nyelven. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az a fiú, aki évek óta már csak álomképként él emlékeiben emlékszik rá és nem elég, hogy emlékszik, még az érzéseket is felemlegeti, majd ezzel a lendülettel meghívja Bolognába. Még fél éven keresztül tartják a kapcsolatot MSN-en és Facebookon, de az utazás nem jön össze. Majd augusztus végén történik valami. AT édesapja telefonál. Ismerősök mennek Imolába és elvinnék Bolognáig........

és....

itt ülök a vonaton. Igaz végül lemondták a fiúk az utat Imolába, de én már nem mondtam vissza. Megvolt a kezdő löket. Igaz a vonatút siralmas és hosszú. Nem igazán tudsz mit kezdeni magaddal 15 órán keresztül, hacsak nem blogot írsz.

DE és ez egy nagyon határozott de, itt vagyok. Megy a légkondi, 1 óra múlva Bolognában vagyok, ahol Bozont az állomáson vár. Azt sem tudom megismer e még egyáltalán. De komolyan. 5 éve nem láttuk egymást. Azóta felnőttünk, legalábbis mindketten egyetemre járunk. Bozont a bolognai egyetemen tanul matematikát.

Este valami búcsúbulira visz. Egyik barátja utazik el Erasmussal, isten se tudja hová. Félek. Nem beszéltem 3 éve olaszul. Ezek nem beszélnek angolul. Van néhány ismerős, de azok nem ebből a körből valóak, de én Bozontot akarom látni....

Nem tudom mi lesz, ha annyira megváltoztam, hogy már nem fogok tetszeni neki? Mi lesz ha nem jövök ki jól a haverjaival? Mi lesz, ha egy büdös mukkot sem fogok tudni mondani olaszul?

Ajjaj....

Folyt.köv.